Felejthetetlen szerelem

~8.rész

2012. febr. 22. 21:24 - írta littlegirl08

Sziasztok! Na szóval! A helyzet,hogy vége... Nyugi, nyugi nem kell megijedni. Csak az első évadnak van vége! És kezdődik az új! Íme az évad utolsó rész! (Én sírtam mikor megírtam néhány hónappal ezelőtt.) Jó olvasást!

Littlegirl

8.rész: Búcsú

-Van egy ötletem. Gyere, menjünk és kérdezzük meg anyát azonnal!
-Olivia! Még is milyen ötlet?
-Alicia velünk jöhetne a nyárra Mexikóba. Augusztusban, pedig hazajönne. És így együtt lehetnétek.
-Ez szuper ötlet. De nem tudom, hogy anyáék belemennének-e.-húzta a száját.
-Nyugi, anyuék tuti megengedik. Alicia szüleit, pedig majd anya vagy apa meggyőzi. Amúgy is kell egy kis spanyol nyelvtanulás.- kacsintottam Edire.
-De te kérdezd meg, mert ha én kérdezem, akkor az feltűnő lesz.
-Oké, oké. Megyek és megkérdezem.

Lerohantam az emeletről. Éppen akkor ért haza apa is.

-Szia apa!
-Szia kicsim! Mi ez nagy lelkesedés?
-Szóval, anya, apa. Ha már hamarabb kell elmennem Mexikóba, Alicia velem jöhetne a nyárra? Légyszi!-vágtam boci szemeket.
-Nem tudom,hogy jó ötlet-e. -nézett rá anya apára.
-Ugyan drágám! Engedd meg nekik. Elvégre Aliciával már kicsi koruk óta elválaszthatatlan barátnők. És most Mi elköltözünk, ki tudja mikor találkoznak újra.
-Jó legyen.
-Köszi, köszi, köszi.-ugrottam a szüleim nyakába. - Mindjárt fel is hívom Aliciát.

Felrohantam az emeletre és felhívtam Aliciát.

-Szia csajszi! Csomagolj össze 2 és fél hónapra.
-Szia! Mi van? Minek csomagoljak?
-Azért , mert most szombaton indulunk Mexikóba. És anyáék megengedték,hogy te is velünk gyere.
-Ez komoly? Tényleg? Úristen el sem hiszem!
-Szóval csomagolj! És mielőbb hívj vissza,hogy elengednek-e. Na de most le kell tennem, mert még sok mindent be kell csomagolnom. Szia!
-Szia! Nem sokára hívlak,hogy elengedtek-e.

10 perc múlva már csörgött is a telefonom. Aliciát elengedték. Szóltam Edinek is, aki nagyon boldog volt. Legalább ők boldogok. Egészen éjfélig pakoltam a cuccaimat. Magam mögött akartam hagyni az eddigi életemet. El akartam felejteni Ryant, Brendont. A nyári szünet első napját egy délig tartó alvással ünnepeltem meg.   Mikor lementem, Edit találtam a nappaliban Ryan-nel.

-Sziasztok! -vágtam kissé fancsali képet.
-Szia Liv!- állt föl Ryan,hogy puszit adjon.
-Nem kell. Maradj ülve nyugodtan.
-Neked meg mi bajod van Ryan-nel?-nézett rám Edi.
-Csak fáj a fejem.

Közben csöngettek.

-Megyek.-ugrott fel Edi.

-Elmondanád még is mi a fene bajod van?
-Szerinted? Ott csókolóztál valami Szofival az öltözőben.
-Te ott voltál?
-Igen, képzeld. Téged akartalak megvárni. És erre mit látnak szemeim?! Egy másik lánnyal csókolózol.
-De őt nem szeretem. Ő a volt barátnőm. De már semmi nincs köztünk. Higgy nekem.
-Jó nézd. Nekem ennyi elég volt. Nem akarok veszekedni veled. Egyszerűen csak annyit kérek, hagyj békén. Most szombaton elköltözöm Mexikóba. - éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Felrohantam az emeletre. Becsaptam a szoba ajtót és csak sírtam. Szerettem Ryan-t, de nem tudtam neki megbocsátani. Pár perc múlva valaki kopogott az ajtón.

-Ki az?
-Én vagyok. - felismerten Brendon hangját. Ő meg mit keres itt? - Bejöhetek?
-Gyere. Csukd be az ajtót kérlek.
-Mi baj Olivia? Miért sírsz?

Leült mellém a padlóra. És átölelt.

-Na mondd el mi bánt.
-Lényegtelen hagyjuk. Mi járatban erre fele?
-Csak gondoltam elmehetnénk egyet sétálni.
-Az az igazság, hogy pakolnom kellene. Én és a bátyám már most szombaton Mexikóba költözünk a nagyihoz. Alicia pedig velünk jön. Aztán majd augusztusban jön vissza a suli kezdés előtt.
-Már most szombaton elmentek?-nézett rám ijedten.
-Igen. A nagyi eltörte a kezét és kell a segítség neki.
-Nagyon sajnálom, hogy elmész. - simogatta meg gyengéden az arcomat. - Ha gondolod segítek pakolni.
-Aranyos vagy. De nem akarom, hogy rám pazarold az időd.
-Ugyan már nincs semmi dolgom.

Brendonnal elkezdtünk pakolni. Mikor megint kopogtak az ajtón. Kinyitottam.

-Bocsi, hogy zavarok. - nézett rám ártatlan szemekkel  Ryan.
-Mit akarsz?
-Elbúcsúzni. Kérlek, gyere ki.
-Jó rendben. Menjünk át a bátyám szobájába.
-Egy perc és jövök. -fordultam oda Brendon. Ő válasz képen bólintott.

-Tudom,hogy azt hiszed becsaptalak, de nincs így. Szeretlek Olivia Johnson. És mindig szeretni foglak.
-Én is szeretlek. De nagyon megbántottál.
-Elhiszem, de kérlek bocsáss meg.
-Nézd Ryan. Én megbocsátok. De ezt nem tudjuk folytatni. Sajnálom. Soha nem foglak elfelejteni.- éreztem ahogy elcsuklik a hangom. És sírni kezdtem, majd szorosan átöleltem Ryan-t.
-Ki szerettelek volna kísérni a reptérre, de nem tudlak, mert a szüleimmel Franciaországba utazunk holnap reggel. Szeretlek Liv. - suttogta, és utána megcsókolt.

Ez a csók fájdalmas volt, de egyben felemelő. Lassan elhúztam a szám az ajkaitól, melyet talán utoljára érintettem.

-Kérlek menj el! Ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat. Ég veled Ryan. - egy puszit nyomtam az arcára.
-Ha ezt szeretnéd. -elindult az ajtó felé, én pedig csak álltam egy helyben, lehajtott fejjel. - Olivia! -fordult vissza az ajtóból.
-Tessék?
-Emlékezz rám! És ne felejtsd el, hogy szeretlek!

Nem várta meg a válaszom, becsukta maga mögött  az ajtót. És haza ment. Letöröltem a könnyeim, és visszamentem a szobámba. Brendon az ágy szélén ült és egy fényképet nézegetett. Én is leültem mellé.

-Mit nézel?- próbáltam mosolyogni.
-Emlékszel még erre?- nyújtotta közelebb a fényképet.

10 éves korunkban készül a kép, amikor egy iskolai színdarab után együtt le lettünk fényképezve.

-Ez még meg van? - néztem csodálkozva.- Hát persze,hogy emlékszem. Ez az előadás után készült. Milyen kicsik voltunk még. Nagyon kis édes voltál.- böktem oldalba.
-Tudom, tudom. Én mindig édes vagyok.
-És szerény.

Brendon mindig felvidít. Bármennyire van rossz kedve, neki mindig sikerül megnevettetnie. Tovább folytattuk a pakolást. Este nyolc körül csörgött a telefonja.

-Bocsi, de haza kell mennem.
-Semmi gond. Kikísérlek.

A kapuban megálltunk, és váltottunk még pár szót.

-Sajnálom, hogy elmész. És már vissza se fogsz jönni?
-Nem hiszem. A szüleim az itteni dolgokat elrendezik. Már nem kell visszajönnöm. Most szombaton végleg itt hagyom Miamit. Jaj! Elfelejtettem valamit. Várj, meg itt mindjárt jövök!

Felrohantam az emeletre és felkaptam a fényképét. Az ajtóból visszafordultam, hogy a hátuljára pár sort írjak.

"Emlékül szeretettel: Olivia!"

Megfogtam a képet, és rohantam vele kifelé.

-Tessék!- nyújtottam át Brendonnak.- Tedd el emlékbe.
-Köszi. - vette át mosolyogva. - De most már mennem kell.

Szorosan átöleltük egymást. Öt percig szótlanul, egymást átölelve álltunk a kapuban. És én már megint sírni kezdtem. Elengedtük egymást.

-Ne sírj!- törölte le a könnyeimet az ujjával.
-Mindig emlékezni fogok rád.
-Ne sírj, Olivia! Érzem, hogy még látjuk egymást. Mennem kell. Ég veled! Soha nem felejtelek el!

Még egy puszit nyomott az arcomra majd elindult haza fele. Én pedig csak álltam és néztem , ahogy egyre és egyre távolabb kerül tőlem. Aztán befordult az egyik utcába és eltűnt a szemem elől.  Bementem a házba, egyenesen a szobámat vettem célba. Folytattam a pakolást.

A napok nagyon gyorsan elszaladtak. Kedd óta sem Brendon sem Ryant nem láttam. Szomorú is voltam, de tudtam, hogyha találkoznánk többé nem tudnék elmenni. Péntek délután úgy döntöttem lemegyek a partra, hiszen holnap elutazom.

-Anya! Lemegyek a partra.
-Jó, de ne maradj soká. Tudod, hogy holnap indultok.
-Tudom.

Hívtam egy taxit, ami kivitt a partig. Megkértem, hogy kerüljünk egyet az óvodám, az általános, és középiskolám felé.  Ahogy szép lassan elhaladtunk az épületek mellett, az összes szép emlékem felelevenedett. Nem hittem volna, hogy egy nap majd sírni fogok az iskola miatt. Ezután a partra vitettem magam. Kifizettem a taxit. Utána pedig elindultam a vízhez. Leültem a homokba és csak bámultam, ahogy a hullámok elmossák a parton lévő homokvárát. Azt hiszem az össze hely közül ez volt a kedvencem. Szerettem a partra járni. Kislány korom óta a nyár minden napján lejártam ide. És ez az utolsó alkalom, hogy itt vagyok. A szívem összeszorult. Felálltam és az út felé indultam. Leintettem egy taxit. Visszanéztem még egyszer a partra, majd kinyitottam az ajtót és beszálltam. Az ablaknak támasztottam a fejem és csak sírtam. Észre se vettem mikor megérkeztünk.

-Bocsánat, de rossz helyre jöttünk?-fordult hátra a taxi sofőr.
-Elnézést, csak kicsit elbambultam.

Kiszálltam a taxiból, kifizettem a számlát, aztán pedig bementem a házba.

-Szia kicsim! Gyere vacsorázni.

Mind a négyen leültünk az asztalhoz. Közben arra gondoltam, hogy ez az utolsó, hogy ebben a házban vacsorázom. Rá néztem először anyára, aztán apára, egyikükön sem látszott, hogy nagyon csalódottak lennének a költözés miatt. Edi kicsit csalódott volt, de talán enyhített a fájdalmán, hogy a nyarat Alicia is velünk tölti. Vacsora után felmentem a szobámba, ami szinte teljesen üres volt. A dobozok hevertek a földön, melyben a holmijaim voltak. És három hatalmas gurulós bőrönd melyekbe a ruháimat csomagoltam. Fáradt voltam, így gyorsan letusoltam, és ágyba bújtam.

-Kicsim, ébresztő! Öltözz fel! Nem sokára indul a gép.

Félálomban elbotorkáltam a fürdőig. Letusoltam, felöltöztem. A hajamat, csak egyszerűen lófarokba kötöttem. Mire visszamentem a szobámba, már se a dobozok, de a bőröndjeim nem voltak ott. Körbe néztem még egyszer a szobámon. Felkaptam, az ágyamról a táskám, amiben a telefonom és egyéb apróságok voltak. Hirtelen egy borítékot pillantottam meg az éjjeli szekrényemen. Az én nevem állt rajta.

-Vajon ki tehette ide?- néztem csodálkozva.
-Kicsim, gyere már, mert lekésitek a gépet.-kiabált anya lentről.
-Megyek már.- a levelet, csak gyorsan beletettem a táskámban és ár mentem is. Az ajtóban még egyszer megálltam végig néztem a szobán, majd becsuktam az ajtót.

-Na végre, hogy ide értél!-szólalt meg egy kicsit dühösen apa.
-Egy pillanat, gyorsan elköszönök a háztól.

Benéztem a nappaliba, az étkezőbe. Aztán pedig kimentem. Ahogy szálltam be a kocsiba még egyszer utoljára vetettem egy pillantást a házunkra. A repülőtéren találkoztunk Aliciával és a szüleivel. A szüleink megbeszélték, hogy Alicia mikor jön haza. Körbe, körbe járt a fejem,hogy Brendont,hol pedig Ryan-t kerestem. Abban reménykedtem, hogy eljönnek. De hiszen minek is jönnének?! Ryan Franciaországba ment, Brendon pedig csak barátként tekint rám. Arra kaptam fel a fejem, hogy bemondják a hangosba:

-Miami-Mexikócity járat indul fél óra múlva. Megkérjük kedves utasainkat, hogy fáradjanak az indulási kapukhoz.

Elköszöntünk anyától és apától. Anya még egy kérdést tett fel.

-Liv! Kicsim, rendben vagy?
-Persze, ne aggódj!-próbáltam mosolyogni, de nem igazán ment.

Edi után elindultunk az indulási kapuhoz. Megálltam és megfordultam, hátha ott találom majd valamelyik srácot. De nem így lett. Integettem egy utolsót anyáéknak. Majd én is követtem Edit és Aliciát.

A repülőn elfoglaltuk a helyeinket. Éreztem, ahogy a repülő lassan felemelkedik. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy egyre távolabb kerülünk Miamitól. Elkezdtem kotorászni a táskámban, mikor megtaláltam a levelet. Felbontottam és olvasni kezdtem.

"Drága Olivia! Tudom,hogy elkéstem. És azzal is tisztában vagyok,hogy nagyon elcsesztem. Talán már a repülőn ülsz. Jobb is. Legalább nem gátollak meg az utazásban. Régóta el akartam mondani, hogy nem csak barátként szeretlek, de gyáva voltam. Féltem attól, hogy majd elutasítasz. És most, hogy elmész talán soha többé nem látlak viszont. De emléked örökké velem lesz, és mindig itt élsz majd a szívemben. Soha nem felejtelek el. Csak remélni tudom, hogy a levelem nem a kukában végzi. Kérlek ne felejts el! Szeretlek : Brendon."

Teljesen ledöbbentem. Legszívesebben üvöltöttem volna. De csak szép halkan ejtettem néhány könnycseppet. Miért nem tudta hamarabb elmondani? A szívem darabokra tört...

Zene: